Amit a szerelemről mondtam neki

Ülök az ágya szélén. Nézi a plafont úgy 45 perce. Én ennek a fiúnak a teljes nevét már annyiszor hallottam tőle az elmúlt fél év során, ahogy szünet nélkül mondja ki, mintha valami egytálétel lenne szegény. Nem ő az első nagy érzelem, de az eddigiektől legalább vidám volt, ettől most meg olyan halvánnyá, semmilyenné vált, hogy szinte átlátszik a bőre. Legalább dühöngene, csapkodná az ajtót, röptetné a könyveit! Vagy sírna! Ehelyett némán számlálja a hortenziákat a tapétán; itt is van, meg nincs is. Hall is, meg nem is. Rám se néz.

Hát ki ez a fiú? Hogy ez a vad, hangos, széltépte gyerek, ez a máskor fáradhatatlan élményragadozó fekszik miatta fél napig egy helyben, mint akit ezeréves bánat szögezett az ágyhoz. Enni se kér. Megfordul a fejemben, felhívom az anyját, hogy mit képzel ez a fiú. Vagy odamegyek a házukhoz, és szó nélkül beverem az ablakát. Mit képzel? Mit képzel? Mit képzel?

Betakarom, fogom a kilincset a szobája ajtaján. Jó néha a fontos dolgokat egyedül elvégezni. Kell hozzá a csend, hogy halljuk saját magunkat. Pedig valahogy ma beszélnem kellene neki a szerelemről. Csak egy szót. Csak annyit, hogy létezik. Ekkor egy pohár vizet kér. Úgy iszik, mint aki csak csendesen életben akar maradni, nem is szomjas. – Anya, meddig tart ez?

Akkor lángba borult a szoba. És fények omlottak le a plafonról. Éreztem, hozzám nő a padló – innen nem lehet elfutni. Mit mondjak neki? Hogy vegyünk be rá egy fájdalomcsillapítót, aludjunk egy nagyot, attól majd holnapra elmúlik? Vagy azt, hogy 20 év múlva se? És egyáltalán: szabad-e, illik-e egy felnőttnek szép és nehéz szerelmeket visszaidézni egy őszinte álmokkal kirakott gyerekszobában?

Abban voltam mindössze biztos, hazudni nem lehet.

– Engedd meg magadnak, hogy most nehéz legyen. Itt leszek végig. De ki is mehetek. Ahogy akarod. (…) Nem mindig jó a széljárás. Előfordul, hogy az egyiknek mennie kell, a másiknak maradnia. Mert rád itt vár valami, neki pedig ott van dolga. Végtelenül könnyűvé válik minden, ha megérted, hogy nem maguktól történnek meg a dolgok, hanem okkal. Ő a maradást adta neked. Hagyja, hogy olyan nagyszerű, vagy épp fájdalmas tapasztalások várjanak rád itt, amikből aztán csodák is születhetnek. (Olykor még kisbabák is). Majd meglátod! Aztán lehet, hogy sok idő után egyszer feltűnik újra, eljön – megdöbbensz, hogy a szeme színe is megváltozott és a hangja sem a régi, de igazán hálás leszel neki érte, hogy mindennek részese volt. Hogy hozzásegített ahhoz, amiben most vagy. Amilyen most vagy. Amilyen akkor leszel. Mondhatjuk úgy is, minden szerelem utat tör neked. Jön, mint egy nagy-nagy fúró, átvágja az áthághatatlan hegyet, és a másik oldalon gazdag tájat látsz. Épp ezért sose számold az időt! Hiszen az is fontos, amikor fáj. Amikor nincs itt. Ha mégis dolgotok van egymással, vissza fogja hozni az élet.

Elaludt. Mértem a lázát egész éjjel, mert ijesztően hánykolódott, leizzadt úgy, hogy egészen rátapadt a ruha. Hajnaltájt aztán megnyugodott. Sokáig hallgattam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Benne volt abban a világ minden szabályszerűsége és csendje. Mit küzdhetett le az álmában, nem tudom.

És azt sem, hogy ennek a szerelemnek ez a vége volt, vagy épp most kezdődött el igazán.

Bereczki-Csák Helga