Hirdetés

Szeresd magad! Könnyű azt mondani...

civishir.hu

2018.05.24. 17:51

Szeresd magad! Könnyű azt mondani...

Az önbecsülés kell a túléléshez.

Hirdetés

Belenézek a tükörbe, és látom, milyen kicsi/nagy, vékony/vastag, hosszú/rövid. A valamim. Pedig nem ilyennek kell lennie. Nem tetszem magamnak. Tetszenék, ha vastagabb, vékonyabb, nagyobb, kisebb lenne. Feltételeket szabok. Szeretném, ha…

Rogers, aki a humanisztikus pszichológia nagykövete és alapítója volt, három dologhoz kötötte a terápia és a terapeuta hozzáértését és hatékonyságát. Az első a páciens feltétel nélküli elfogadása. A második a terapeuta kongruenciája, mely egyfajta hitelességet jelent. A harmadik pedig az empátia. Tehát akkor jó egy segítő-páciens kapcsolat, ha a páciens megtapasztalja, hogy feltétel nélkül elfogadják, szeretik, ha ezt úgy teszi a terapeuta, hogy hiteles és együttérez vele, nem pedig ítélkezik. Egyszerűnek tűnik, nem igaz?

Milyen jó lenne, ha saját magunk felé is így fordulnánk! 

Ahogyan a terapeuta a pácienshez. Ahogyan az anya a csecsemőhöz. Szeretettel és elfogadással. Empátiával. Amikor sikert érünk el, akkor megveregetnénk a saját vállunkat és azt mondanánk: ez szép volt, ügyes voltál. Úgy, ahogyan az anya mondja a kisfiának, amikor felépít egy tornyot. Büszkeséget érez, örömöt. Vagy amikor összeomlik a torony: semmi baj, szomorú dolog történt, de tessék, építs másikat. Milyen jó lenne, ha ugyanezt mondánk önmagunknak egy-egy hiba után. Megsimogathatnánk a hajunkat és ugyenezt mondhatnánk: semmi baj, próbáld meg újra. Nem baj, ha hibázol, nem dől össze a világ. Te így is csodálatos vagy és nagyon szeretnek. Úgy, ahogy vagy… Egy kicsit Marc Darcy-san. Azonban nem ezt tesszük.

Hasonlítgatjuk máshoz magunkat. Nem vagyok olyan jó, mint ő.

Az ember legalapvetőbb szükségelte a szeretet. Kell, hogy szeressenek. Az önértékelésünk nagyrészt a külső visszajelzésektől függ. Elsőként az édesanyánk visszajelzéséitől. A dicséretektől, a szeretetétől. Bármi történjen is, mindig szeret. Ha egyest hozol, ha megbántottad, ha összetörted a kedvenc vázáját.

Haragszik, de szeret

És ki is mutatja. Hitelesen. Hogy elhidd. És nem csak mondja. Amikor azonban az édesanya valamilyen oknál fogva nem tudja ezt folyamatosan megtenni, bánt, szid, akkor az érzés, hogy elfogadnak, hogy nincsen „ha” és nincsen „de” és nincsen „akkor”, nem alakul ki. Ilyenkor a gyermek, ahogy cseperedik, elfordul saját magától, attól, amilyen valójában. Viszi tovább a tapasztalatait, viszi a barátságaiba, a szerelmi kapcsolataiba. Másnak kell lennie ahhoz, hogy elfogadást nyerjen, csak úgy, ha nem olyan, mint amilyen. Akkor hogyan is fogadhatnánk el úgy magunkat, ahogyan vagyunk? Feltétel nélkül.

Virginia Satir a családterápia „anyja” ugyanerről mesél:

ha a család empatikus, elfogadó, dicsérő és a tagjait értékesnek tartja, akkor olyan gyermekeket nevel, akik értékesnek érzik magukat, magabiztosak, erősek és megbecsülik önmagukat.

És másokat is. Mert ezt tanulták. Azonban ha nem ilyen a család, a gyermek kevésbé magabiztosan indul el az élet nehéz útján, fontossá válik más véleménye, hiszen a saját erőforrásai nem elegek arra, hogy kielégítse azt a vágyát, hogy szeretve legyen. Neki folyamatosan a külső világból kell ezt megkapni, amelyhez azonban idomulni kell, amely feltételeket szab.

Mit tehetünk?

Hiszen az idő kerekét nem forgathatjuk vissza. Nem kaphatjuk meg azokat a dicsérő szavakat, amelyre annyira áhítoztunk volna. Felnőttként azonban tennünk kell magunkért, meg kell simogatunk magunkat. Csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy három éves kislányok vagyunk. Simogassuk meg! Valóban leszidnánk ezt a kislányt, ha hibázik? Vagy inkább megölelnénk, és azt mondanánk neki: nem baj, ha hibáztál. Így is fantasztikus vagy. Szeretlek. Hiszen ez a kisgyermek bennünk él és vágyik arra, hogy valaki feltétel nélkül szeresse.

Azonban érdemes Virgina Satir sorait is befogadni, aki az önbecsülés himnuszával sokat segíthet nekünk. Használjuk mantraként, ha elönt az önsajnálat és rosszul érezzük magunkat. Segít.

Én én vagyok

Az egész világon senki sem pontosan olyan, mint amilyen én vagyok.
Minden, ami belőlem származik, hitelesen az enyém, mert egyedül én választottam ki.
Mindent vállalok magammal kapcsolatban – a testemet, az érzéseimet, a számat, a hangomat.
Vállalom minden tettemet, akár mással, akár saját magammal kapcsolatosak. Vállalom a fantáziáimat, az álmaimat, a reményeimet, a félelmeimet.
Vállalom az összes diadalomat és sikeremet, az összes kudarcomat és hibámat.
Mivel teljesen vállalom önmagamat, képes vagyok bensőségesen megismerkedni önmagammal.
Ha így teszek, szeretni tudom magamat, és barátságosan tudok viseltetni önmagam minden részével.
Tudom, hogy vannak olyan oldalaim, amelyek zavarnak, és vannak olyanok is, amelyeket nem ismerek.
De amíg barátságos vagyok magammal és szeretem magamat, biztathatom önmagam,
És reménnyel telve kereshetek megoldásokat a zavaraimra és önmagam megismerésének módjaira.
Akármilyen is a megjelenésem, és akármilyennek is halljanak mások, bármit mondok vagy teszek, s bármit gondolok és érzek egy adott helyzetben, az hitelesen én vagyok.
Később, ha esetleg kiderül, hogy bizonyos dolgokban nem volt helyénvaló, ahogy megjelentem, beszéltem, gondolkodtam és éreztem, akkor képes leszek a nem helyénvalót elvetni, és megtartani, ami megmarad,
S találni valami újat ahelyett, amit elvetettem.
Látok, hallok, érzek, gondolkodom, beszélek és cselekszem.
Megvannak az eszközeim a túléléshez, ahhoz, hogy közel legyek másokhoz,
Hogy termékeny legyek, és meglássam a világ, az emberek
És a rajtam kívül álló dolgok értelmét és rendjét.
Vállalom magam, ezért tudom magam alakítani.
Én én vagyok, és rendben vagyok.

Rogers szerint a szüleinknek, amikor kicsik vagyunk, mindannyiunkban benne van a testi bölcsesség. Úgy képzeljük el, mint egy magot, amely az évek során szépen növekszik.

- FGYN -

önbecsüléspzsichológusgyermekpzsichológus

Hirdetés

Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés

Ez is érdekelheti

    Hirdetés