Párkapcsolatban ezért nehéz magunkról beszélni

Amikor az emberek újévi fogadalmakat tesznek, általában önmagukra vonatkozólag teszik. Le fogok fogyni, abbahagyom a dohányzást, többet sportolok, egészséges életet élek, kevesebbet iszom.  Amire kevésbé vonatkoznak a fogadalmak, azok a társas kapcsolatok. Nagyon ritkán hallok olyat, hogy idén többször találkozom a barátaimmal. Többet foglalkozom a gyerekemmel. Sűrűbben meglátogatom a szüleimet. Valahogy elsiklunk ezek felett, talán azért, mert természetesnek vesszük a létezésüket, mert azt gondoljuk, hogy mindig itt lesznek. 

Keveset kommunikálunk, vagy ha kommunikálunk is, nem egészen halljuk meg, amit a másik mond.

Ahogyan a másik sem hallja meg a mi mondanivalónkat. Pedig mindenki szeretné, ha meghallanák. Az lehet azonban, hogy nem elég hangos vagy nem tudja elmondani amit valóban szeretne, mert nem tudja megfogalmazni még ő maga sem.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy feltételezünk. Mivel már annyira „ismerjük” a másikat, pontosan tudjuk, hogy mit mondana erre meg arra. Sokszor már el sem mondjuk a másiknak a dolgainkat, mert csak legyintünk: áh, úgyis tudom, mit mondana erre. Lehet, hogy tudjuk és lehet, hogy tényleg ezt mondaná. De talán érdemes lenne megkérdezni.

Amikor az párok tanácsért fordulnak a szakemberekhez, semmi más nem történik az elején, mint hogy megtanuljanak egymással beszélgetni.  Tele vannak előfeltevésekkel, hogy a másik mit gondol, mit érez. A beszélgetések úgy indulnak, hogy te múltkor… ; és amikor te; de aztán te… Elsőként azt tanulják meg, hogy a kommunikációnak rólunk kell szólnia. Meg lehet fogalmazni azt, hogy „Te a múltkor jó sokat ittál és szemét módon viselkedtél, kiabáltál és felkeltetted a gyereket is” mondanivalót úgy, hogy „A múlt éjszaka rosszul esett az, hogy ilyen állapotban jöttél haza, megijedtem és dühös lettem. Nagyon dühös”. Ez így rólunk szól. Arról szól, aki mondja. Hiszen az első a másik félről, az okozóról szól, a „bűnösről”. Míg a második azt mondja, amit az ember maga érez ezzel a helyzettel kapcsolatban. Amikor ezeket az énközlések tesszük, a másik tisztában lesz azzal, hogy a közlőben milyen érzelmek merültek fel a helyzettel kapcsolatban. Ezzel aztán elkezdhet a két fél dolgozni.

Általában kiderül, hogy a másik félnek fogalma sem volt arról, hogy az első így érez.

Nem vagyunk gondolatolvasók. Lehet prekoncepciókat gyártani a másik állapotával kapcsolatban, de nem egyszerűbb, ha megkérdezzük őt magát? Nem lehet hibáztatni azt a felet sem, akinek fogalma sincs arról, hogy a másik mit érez. Természetesen rendelkezünk olyan képességekkel, hogy érzelmeket arcról olvassunk, főleg azokéról, akiket jól ismerünk, de mindaddig, amíg ki nincs mondva, nem biztos, hogy pontosan tudjuk az érzelmek mögötti kiváltó okokat. Néha egy „látom, hogy szomorú vagy, beszélgessünk egy picit?” kérdés sokkal többet ér, mint egy hogy vagy? Ezzel azt érjük el, hogy a szomorúság kimondatik, a történet elmeséltetik, és az ezzel kapcsolatos negatív érzelmek csökkennek, hiszen milyen jó érzés is valakinek kibeszélni a problémáinkat.

Saját magunkról beszélni, az érzéseinkről, gondolatainkról, fájdalmainkról nagyon nehéz.

Azért is nehéz, mert nem biztos, hogy tudjuk, hogyan kell. Olykor még az érzelmek azonosítása sem megy. Nem tudjuk megállapítani, hogy ez düh, harag vagy frusztráció-e. Nem is gondolkodunk rajta. Csak érzünk valami feszültséget a testünkben. Nagyon fontos, hogy az érzelmek azonosítását már gyermekkorban megtanuljuk, illetve tanítsuk a gyermekeinknek. Ennek a legjobb módja a tükrözés. Ez azt jelenti, hogy amikor a gyermek egy helyzetre érzelmileg reagál, vegyük észre és jelezzük vissza neki! Például, ha a testvére elvette a játékát, akkor mondjuk azt: látom, hogy dühös vagy, amiért ezt történt. Vagy ha valami jó dolog történt vele, amelynek nagyon örül, akkor is jelezzük: látom, hogy most nagyon örülsz! A gyermek csak így tanulja meg azonosítani a saját lelkiállapotát, amely az érzelmi érettség hozzátartozója. Hiszen hogy akarjuk majd a mások, a párunk, a gyerekünk érzelmeit azonosítani, ha a sajátunkat sem tudjuk?

Felnőttként saját magunkért annyit tehetünk, hogy bizonyos érzelmekkel terhelt helyzet után picit megállunk és megkérdezzük magunktól: Hogy vagyok most én itt, ebben a helyzetben? És válaszoljuk is meg: ideges vagyok. Dühös vagyok. Nagy lépések ezek, mivel ha tisztában vagyunk a saját érzelmeinkkel, képesek leszünk kimondani azokat először magunknak, majd a másiknak, akkor a másik fél ezekre reagál. Ezzel pedig elindul a valódi kommunikáció

- FGYN -