Ezért tévesztjük össze a valóságot azzal, ami a fejünkben van

„Az embert nem maguk a dolgok, hanem az a mód zavarja meg, ahogyan a dolgokat látja”, mondta Epiktétosz, a görög filozófustól pedig viszonylag akadálytalanul eljuthatunk ahhoz a közkeletű bölcsességhez, amelyet a magyar nyelv úgy fejez ki: minden fejben dől el. De tényleg így van? Voltaképp mi is dől el fejben? Miért mosolyog az egyik ember azon, ami a másikból szorongást vált ki? Számítanak-e a fejünkben kavargó gondolatok, amikor eldől, hogy egészségesek maradunk-e vagy megbetegszünk?  

Napjaink még mindig csak feljövőben lévő tudománya, a kognitív pszichológia (a latin cognitio jelentése ismeret, tudás) egyértelmű igennel felel ezekre a kérdésekre. E szemléletmód szerint a mentális zavarok gyógyításában a páciens gondolkodásmódjának megismerése játszik központi szerepet. De nyugodtan kijelenthető, hogy minden  „normális” ember számára üdítő és üdvös lehet beletekinteni a kognitív pszichológia által felkínált  tükörbe, amellyel saját magunkat is lépten-nyomon figyelmeztethetjük arra, miként torzítjuk a valóságot a saját magunk és a környezetünk számára. Így talán a saját életünkből sem jövünk ki a végén annyira rosszul.  

Az életünket meghatározó négyes

Első számú alapvetés: nem az adott helyzet valamilyen, hanem mi érezzük tőle magunkat valahogyan. Miként? Ahogyan arról a helyzetről gondolkodunk! Az érzelmek úgy alakulnak, ahogyan egy-egy szituációt leképezünk a fejünkben, vagyis amit arról hiszünk.

Második számú alapvetés: a gondolataink, az ismereteink, a képzeteink befolyásolják az önmagunkról, saját múltunkról, jelenünkről, jövőnkről és a világról alkotott képünket. E szemléletmódunk döntő erőt gyakorol az érzelmeinkre, a viselkedésünkre és a testi állapotunkra is. Sőt, a helyzet még ennél is összetettebb, hiszen a gondolkodás, az emóció, a viselkedés és a fizikai állapot négyese folyamatosan hat egymásra – mondhatni, egymás meghatározói! Ezért nem mindegy a gondolkodásmódunk, vagyis az, hogy mi van a fejünkben. Hiszen egy-egy torzulás olyan érzelmeknek (félelem) nyithat utat, amelyek a szorongással termelődő stresszhormonokon keresztül rombolják a testet (betegség).

Minderről Felleginé Takács Anna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta beszélt április 29-i előadásán, a debreceni Pszichológus Szakhéten. A Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének munkatársa a gondolkodásmódunk tíz legjellemzőbb torzítását is felvázolta.

1. „Mindent vagy semmit” – a fekete-fehér gondolkodásmód; a perfekcionisták jellemzője, „ha valami nem száz százalékos, akkor rossz”. Nincs árnyalat, nincs engedmény, vagy jó, vagy rossz valami, ha pedig rossz, akkor rosszul érezzük magunkat. Valamit nem csináltam meg tökéletesen? Akkor semmit nem csinálok tökéletesen! A perfekcionista „vagy mindent tökéletesen csinál, vagy semmit sem csinál meg rendesen”. A perfekcionista főnök azonnal észreveszi, ha valami nem jó, és azonnal leminősít minden mást is. Nyilván nem mindegy, hogy csak önmagunkkal szemben alkalmazzuk ezt a (torz) gondolkodási módot vagy a környezetünknek is jó eséllyel az agyára megyünk.
2. „Túláltalánosítás” – egyszeri negatív esetből általánosítunk, „a dolgok mindig rosszul alakulnak”. A fóbiás zavarok tipikus torzítása, avagy ha egyszer egy kutya megharapott, akkor „az összes kutya harap”.
3. „Negatív szűrés” – egy-egy szituációból csupán a negatívat emeljük ki, mert „erre van szemünk”. Bizonyos szakmákhoz jól jön, amúgy viszont a folyamatos örömtelenség szálláscsinálója, hiszen mindig csak azt vesszük észre, ami nem oké. Ha ezt a gondolkodásmódot olyan személyes elvárásokkal fokozzuk, amelyeket a környezetünk nem követ, állandó feszültséget, konfliktust idézünk elő. Ettől sem mi, sem a környezetünk nem fogja jobban érezni magát…
4. „A pozitívumok kizárása” – gyakran az előbbivel kéz a kézben jár; a pozitív tapasztalat nem számít, „az természetes, annak úgy kell lennie, a pozitív az a normális”. Valóságos hungarikum ez a szemlélet, amelynek neveléstörténeti hagyományai lehetnek. Feltételezhetően a negatívumokra koncentráló poroszos oktatásban gyökerezhet (mely azóta a családi és az intézményi nevelési mintákban él tovább).
5. „Önkényes következtetés” – minél képzettebbek az emberek, annál inkább elhiszik, hogy amit kigondoltak, az úgy is van! Holott a képzelet nem egyenlő a valósággal. Ez a gondolkodásmód a tapasztalat nélküli ítéletalkotás. Egyik tipikus formája a „gondolatolvasás”, amikor biztosak vagyunk például abban, hogy mit gondol rólunk egy másik személy. Egy másik a „jövendőmondás”: nem egyszerűen  véleményünk, hanem összetett várakozásunk, tuti forgatókönyveink vannak a jövőbeni dolgokról. Egyes betegek a kedvező leletek ellenére sem hisznek az orvosnak (meg sem hallják), helyette megjövendölik a rosszat. Ez a szemlélet meg szokott jelenni a szuicid gondolatok hátterében, a páciensek megjósolják a végzetüket, a reménytelenséget, a kilátástalanságot.
6. „Nagyítás-kicsinyítés” – adott esemény részleteinek önkényes kiemelése vagy éppen bagatellizálása. Nagyon gyakori a mentális zavarokban, depresszióban szenvedőknél. Szerelmeseknél és szerencsejátékosoknál tipikusan a fordított torzítás figyelhető meg: előbbieknél az erények, utóbbiaknál a siker lehetőségének felnagyítása, míg a gyengeségek, a veszteség esélyének bagatellizálása. Jellemzően összekapcsolódik a jövendöléssel.
7. „Kell-típusú állítások” – kényszeresség; saját magunkat vagy másokat tereljük képzelt korlátok közé, amelyeket persze nem lehet hosszabb távon tiszteletben tartani. A kitűzött cél elérésével sem sikerül leállni, amellyel önmagunk számára okozunk gyötrelmet.  
8. „Címkézés” – a túláltalánosítás végletes formája, amelynek a bűnbakképzéshez általában több köze van, mint a valósághoz. Személyt, jövőt, országot, kormányt egyaránt előszeretettel címkézünk.
9. „Érzelmi logika” – valami azért van, mert „én úgy érzem”. Valóságos ismereteket szerezni nem vagyunk hajlandóak, ezért az érzelmeinkkel helyettesítjük a tapasztalást. Sok el sem kezdődött karrier oka az, hogy úgy éreztük, „nem vagyunk alkalmasak”.
10. „Perszonalizáció” – az események valóságos oka mögé a saját személyünket helyezzük. Gyászreakciókban különösen gyakori önvád formájában („ha ott lettünk volna, minden másként történik”).

Ismerősek, ugye?

A felsorolt torzítások ugyan a gyermekkori, éretlen (globális, egocentrikus, végletes stb.) gondolkodásra jellemzőek, de a folyamat a felnőttkora sem megy végbe tökéletesen. Nagyon is fellelhetők „maradványok”, továbbá mindenki, még a viszonylag jó mentális egészségnek örvendők életében is vannak nehéz időszakok, fokozott stressz, nagy nyomás, amikor kiszolgáltatottabbá válunk e torzításoknak. Ez alól senki sem kivétel. A különbség az önismeret mélységében, az éberségben rejlik: ki az, aki képes rálátni a saját hibáira, és javítani azokon?

Éppen ezért a kognitív pszichológiában a terapeuta nem a betegről akar gondolni valamit, hanem azt próbálja megérteni, hogy a páciens milyen jelentést, értelmezést ad az eseményeknek. A szakember megkeresi azokat az automatikus gondolatokat, amelyek mentén az ember úgy éli a valóságot, hogy igazából a feje betegíti meg. A cél pedig nem más, minthogy a páciens a saját torzításait átlátva önmaga terapeutája legyen.

Ratalics László