Az élet egyre hosszabb, de van-e értelme?

„82 éves vagyok, van négy gyermekem, tizenegy unokám, két dédunokám és egy 12 négyzetméteres szobám. Nincs már saját otthonom, sem drága cuccom, de van, aki kitakarítsa a szobámat, elkészítse számomra az ételt, rendbe rakja az ágyneműmet, megmérje a vérnyomásomat és a súlyomat. 
Már nem hallom az unokáim nevetését, nem látom őket nőni, ölelkezni és vitatkozni. Van, aki tizenöt naponta jön hozzám, van, aki három-négy havonta, és van, aki soha. Már nincsenek nálam családi összejövetelek, nem sütök süteményt, nem ásom a kertet. Legkedvesebb időtöltésem az olvasás, de hamar elfárad a szemem.

Nem tudom, meddig élek még, de hozzá kellett szoknom a magányhoz. Itt az otthonban van egy kis csoportunk, akikkel rendszeresen összejövünk. Segítek azoknak, akik rosszabb állapotban vannak nálam. Mostanáig hangosan felolvastam a szomszéd szobában lakó társamnak. Gyakran együtt énekeltünk, de a minap meghalt.

Azt mondják, az élet egyre hosszabb. Mi értelme van ennek? 

Amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem a családi fényképeket és az otthonról hozott emlékeimet. Ennyi az egész.

Remélem, a következő generációk egyszer majd megértik, hogy a családok legfontosabb szerepe a kiszolgáltatott állapotú családtagok segítése, a szeretetteljes kapcsolatok megtartása, és ez nem csak a gyerekekre, hanem az idős, munkában megfáradt, elerőtlenedett szülőkre is vonatkozik, akiknek a fiatalok az életüket köszönhetik.

Kérlek, ne mutasd meg levelemet gyerekeimnek. Szeretettel: M. nagyi.”

A levelet a egy kelet-magyarországi hospice alapítvány osztotta meg a közösségi oldalán november 20-án.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán annyit, hogy sosem késő.