A nem túl tökéletes történet

Ahhoz képest, hogy pár évszázaddal ezelőtt mit voltak képesek megmozgatni emberek azért, hogy a másiknak egyértelműen értésére adják az érzéseiket, jól elkényelmesedtünk. A trubadúroknak minimum szüksége volt egy lantra meg egy kettes létrára, esetleg lefizetett őrre, aki hagyta beosonni a várúrnő ablaka alá. Ott aztán eljátszotta a dalát úgy, hogy közben számolnia kellett vele, ő nem itt lakik, nem is hívták, azaz bármikor kettéválaszthatja a gerincoszlopát egy karddal a felbőszült férj. Ezen túl már csak apró kellemetlenségnek számított, ha az ablak alatti bozótosban másfél órán át csípte a bokáját a csalán és az orrába repült egy szúnyog, míg előadta a művészetét.

Ennyi a nagy lobogások legigazabb ismérve: az esztelen kockázatvállalás.

És ha ezek után a középkori koncert még meg sem hatotta a nagyságát, hát az bizony előremutató veszteség: francba, nézni kell egy másik várat, másik ablakot, másik nőt... Mert aki addig dicsért egy lábikrát és egy kerek vállat, míg (feleslegesen) berekedt, fényesebb jövőre érdemes.

Ősi igény keretbe foglalni azt, amit nem lehet. Leírták már a szerelmet vegytanként, genetikaként, Botticelli egy 6 XL-es Vénusszal, csillagok állásaként, született róla milliónyi táncdal és költemény. Kiszámolták, hogy a nagy érzelem rendes valójában legfeljebb három évig tart, de hogy mi a rendes valója, azt senki nem tudja. Bolond egy állapot, mint mikor a könyökízületet eltalálja az asztal sarka – mielőtt káromkodnánk a fájdalomtól, van egy pillanat, míg az érzület elfut az agyig, az azért nagyon jó. Ám, hogy kinek hogy és miként, arra lehetetlen szabályrendszert állítani. Az egyiknek vérnyomás a szerelem, a másiknak egy utánfutónyi papír zsebkendő. Néha böjtös évek hosszú sorát vagyunk kénytelenek várni rá, máskor meg egy rozsdás vaskerítés mellett egyszerűen szembejön a napsütésben.

Nincs ellene felvértezve senki, ez benne a legemberibb.

Legfeljebb kirakattörvények között ideig-óráig benne állunk a sorban. Aztán lehet persze, hogy az ideig-óráig egészen a ravatalig tart (milyen gyönyörű az!), máskor meg az első színes diszkófénynél vagy a második pálinkánál hopp, a padlóra hullanak az elvek. Ez maga az élet: bizonysága annak, hogy a földi elvárások szűk gumigyűrűjét – amiben létezünk – egyetlen kézmozdulattal messzire pattinthatja egy magasabb rendező elv. 

A vágy ébredése valójában csendes igény bejelentése a közelségre – ezért lehet, hogy igazán megkívánni a másikat mégsem fürdőruhában szokták. Ekkor jönnek a kimondatlanságok, amikor az ember még csak feromonokkal kommunikál. Felismerni magamban az akarást, annak sok köze még nincs is másikhoz. Majd akkor lesz, ha ő is belép a játék dinamikájába. S attól fogva az egész újra várakozás, megkövült elégedetlenség, amiben valamennyi jó válasz újabb kérdést szül. Sok köszönet benne általában nincs, viszont az összes nagy érzelemben – ami felemel, földre ránt, közben többször elsodor, majd újra megrészegít – ott az egészséges fejlődés lehetősége: hozzád adok valamit magamból, engedd meg, de tökéletes nem lesz. Ahogy te sem vagy az, én sem, tehát a történetünk sem kifogástalan. De nem csak a miénk: senkié. 

Középkori ablak helyett Windows van, lant helyett YouTube, trubadúr helyett Halott Pénz, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy okosan a lábunk elé nézünk, hova lépünk. Jóllehet, kár meghátrálni egy kis csalántól.

Bereczki-Csák Helga