Hirdetés

A legeslegkisebb angyalok

civishir.hu

2021.10.31. 15:44

A legeslegkisebb angyalok

Tudd meg, miért lyukas az ég!

Hirdetés

Hirdetés

Négy napig ült a küszöbön. Az ötödiken áttelepedett a kerti székre. Látott unatkozni egy macskát, a szelet megpörgetni néhány piros levelet, vitorlapókot, ahogy télire befont magának egy őszi legyet. A széken ülve előre hajolt, egész közel a betonhoz – lógott a feje le, a két cipője közé, ujjaival megsimította a fűzőjét; végignézett a bal karján, és arra gondolt, az egészet odaadná azért, hogy visszakapja, ami csak néhány hétig volt az övé.

Bement a házba, az ágy alá bújt, onnan sem jött ki sokáig, csak mikor minden egyes levegővételnél már elviselhetetlenül sok por tolult az orrába. Akkor feltápászkodott, nyújtóztatta kicsit a nyakát, aztán az ablak elé térdepelt. Arcát nekilökte a Napnak, és hosszú idő után most először nyitotta ki a szemét úgy, hogy látott is valamit. E pillanatban a fényt. Ami nem halt meg. Pedig megérdemelné a világ a teljes megsemmisülést a buta fényével, a hegyormokkal, átkozott templomaival, réti virágaival és apadhatatlan reménykedésével együtt! Pusztulna el a mindenség! Rászolgált ez a lesoványodott létezés, hogy csupasz csontjain páros lábbal ugráljon az enyészet, az a hideg elmúlás, ami magával ragadott egy leheletnyit belőle. Egy gazdag szigetet. Egy csillogó szilánkot.

Vérszomjas felindultságát azonban felfogta az ablaküveg.

Összekulcsolta kezeit az álla alatt, és csendben csak annyit mondott: – Nem tudom, hol vagy. Úgy búcsúztál el, hogy be sem köszöntél. Csak elképzeltem, milyen illata lehet a bőrödnek a füled mögött és megvan-e az összes lábujjad. Pedig még lábujjad se volt. Se füled. Alaktalan paca a vibráló monitoron, egy fényes fényképen. A legtisztább folt, amit valaha láttam. Nem volt még se elejed, se véged, de volt közeped, és én ebbe a középbe beleláttam a világot, és abban a világban én láttam, ahogy fogom a kezed a téren és ráfolyik a nyálad a mellemre, amikor alszol. Láttam, ahogy becsapod az ajtót, kanyarítod az első betűt, megtéped a papa bajuszát, felemás a zoknid és óriás vattacukrot veszünk és iskolatáskát. De nem veszünk semmit. Legfeljebb nagy levegőt veszünk.

Hol vagy? Miért nem maradtál? Miért nem szerettél?

Az üresség, ami átjárta, egy ideje belülről rágni kezdte. Ostobaságnak érezte, ahogy magában  beszélt és egy kétszárnyú ablaktól várt választ arra, amire nincs. Megígérte, hogy befejezi; feláll, hajat most, mindenkit visszahív, magára húz egy tiszta pulóvert és egy szokványos életet, de előtte még egy szót! – Figyelj, Pötty! Valahogy üzenj, hogy ott, ahol vagy, ugye nem fázol? Húzd fel a cipzárad, kérlek, és reggeli nélkül ne indulj el soha! Bárcsak erre jönnél! Apa még epret is hozott. Októberben. De te nem kértél…

Az alaktalan pöttyök, ezek a meg nem született gyerekek odafönt ma ugyanúgy velünk vannak, mint akik 70 vagy 102 év után mennek el. A legeslegkisebb angyalok bedugták az orrukat az ajtónkon, ám valamiért hirtelen visszafordultak. Idő előtt. Magyarázat nélkül. Pedig tudvalevő, hol vannak. Látni is lehet. Hiszen a nagy rohanásban kilyuggatták felettünk az eget. Amin át eshet az virágot nevelő eső, betörhet a napsugár, csorgathatja a meghasadt szívedre fényét minden csillag.

Az ember gyömöszölte bele a veszteségbe az a jelentést, hogy rossz. A veszteség nem rossz. Fájni fáj, igen. De a veszteség tanít. Egy kicsit a világról és mindent magadról. A világról azt, hogy a döntés nem mindig a tied. Magadról azt, hogy kibírod. Ezt is.

---

Nem fázom, anya. Elhoztam a várakozás és a tested lobogó hőjét. Ezzel én nagy tüzeket gyújthatok. Ami mellett lassan, de végül te is megmelegszel.

– BCSH –

halottak napjamindenszentekveszteség

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Hirdetés