Az a beton nem az az apa...
Virágot, koszorút viszünk, gyertyát gyújtunk, megállunk a beton, a kereszt mellett. Ki kötelességből, ki lelkiismeretből, ki hálából, ki illemből.
De ott csak a test nyugszik, az emlékmű nekünk, élőknek van. Az a beton nem az az apa, aki négynapos kisfiát hagyta hátra, nem az a férfi, akit egy román kamionos a sokórányi vezetés után egy pillanatra elaludva halálra gázolt, nem az a nagyszülő, aki túl a nyolcvanon feladta, nem az az anya, aki mellrákkal küzdve elfáradt, nem az a kicsi lány, aki gyengébbnek bizonyult a ráknál.
Ők máshol vannak. A gyerek gödröcskés mosolygásában, a kicsi ferdén álló nagylábujjában, az unokák süteményillatú emlékeiben, a göndör hajtincsekben, a birsalmasajt ízében, egy dalban, egy rajzban. Abban a méltóságban, erőben, felmérhetetlen fájdalomban, ahogy folytatjuk,élünk tovàbb.
Mert az életnél izgalmasabb, érdekesebb, nagyobb ajándék nincs semmi a világon.
Hagyni kell hátra magunkról emlékezésre méltót. Ha nincs, az a valódi, a visszavonhatatlan halál.
Gulyás-Czibere Anikó