Ha egy vértelen Tarantinót akartok

Időszerű lekászálódni arról a meggyőződésről, hogy Tarantino megfellebbezhetetlen – túllendülni azon az elváráson, hogy ez a nagyszerű különc egyszerre legyen Fellini, Kusturica, Almodóvar, közben meg még, ha lehet, Zeffirelli is. Igen, Tarantinóban lehet csalódni, de ezt szégyellni csak annyira kell, mint azt, ha nem ízlik az étlapról valami kimondhatatlan nevű, egzotikus trutyi – semennyire. Éppen ezért simán csak egyék meg mások, jó étvágyat.

Előtte azonban ne feledkezzünk meg róla, hogy volt ez valaha másképp is.

Tarantino géniusza egyetemesen elsajátítandó ismeretanyagba kívánkozik. Itt van egy knoxwille-i tanulatlan fiú, aki amint leír valamit, azt képként azonnal látni is képes. Fejjel lefelé. Kifordítva. Újraszínezve. Mindehhez van egy jó értelemben vett „fejlövése”: nyughatatlan megfigyelőként konstatálja, a néző szereti viszontlátni a saját perverzióit, amit egyébként kimondani, de még elejétől a végéig átgondolni sem mer. Ennek talaján teremtett merőben új, a teljes szcénát falhoz állító formanyelvet: elénk hozza a torzat, a zuhanyfüggöny mögötti fantáziát, a nemcsak szívet tépő, de konkrétan olykor a vastagbelet is kifordító brutalitást. Mindeközben a sztori jó, ráadásul a fiúnak van humora. Ehhez jönnek a szánt szándékkal kolosszális klisékre épített, mégis nagy műgonddal kimunkált karakterek: olyan arcok fordulnak meg nála, amilyenek nem teremnek a hátsó kertben. Nála aztán végképp nincs lány a szomszédból, se hérosz a múltból, mert pont azt nem akarja, hogy magadra ismerj. Vagy bárki másra. Nem célja, hogy komfortosan érezd magad a bőrödben; egész mással operál. Inkább ülj bele ebbe a szabálytalan a mesébe, és ha úgy tetszik, szembesülj vele: mindenféleképp gyarló az ember, továbbá átlagos testsúlyú felnőtt változatában 5,5 liter vér kering, aminek úgy a háromnegyedét Tarantino szívesen meg is mutatja, hol a falon, hol a padlószőnyegen. Valamennyi műve – divatos szóval élve – a szemünk elé húzott filter. Amitől a háziasszonynak bokáig érő nyelve lesz, az angyal szarvakat kap. És jól áll neki. Hiszen ilyen a világ: semmi sem az, ami, így hát csak felkoncolva, a belsejéből kifordítva ismerhető meg a lényeg.

A Volt egyszer egy Hollywood mesébe erőszakolt mese. Mivel Tarantino régi szívügye a téma, a 60-as évek, a B-kategóriás filmgyártás hőskora, megtehetnénk azt is, hogy ez egyszer lenyeljük neki. Viszont lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy a néző ugyanazt a filmet nézi mondjuk Santa Barbarában, amit Kelet-Európában – és ez utóbbi azért nem tiszta Amerika. Ez egy magyar mozi, ahol félgőzzel megy a klíma, ragad a karfa, ropog a talpunk alatt a kukorica, legjobb esetben is Latabár, Kabos és Koltai nekünk a FILM. (Egyébiránt A mi kis falunkon vigad a nép). Emiatt nehéz itt megérteni, miért rágják a szánkba a kaliforniai film- és álomgyár backstage-ét, és annak felszínes kínjait a hippikorszakkal felhabosítva.

Az üzenet ráadásul meglehetősen hevenyészett: esik szó egy kis barátságról, véralkohollal kioltott memóriáról, művészi kiégésről és faramuci módon belóg a képbe a drámai Sharon Tate-szál is, de minden annyira elnagyolt, hogy annak fájdalmát tényleg csak valami nagy dobás képes enyhíteni. Szerencsére mindjárt van is belőle kettő: és bár igen-igen jó, hogy Brad Pittet és Leonardo DiCapriót nyerte meg Tarantino, még így is (hogy ők itt vannak) kedvünk lenne a 30. percben felsírni a nézőtéren, hogy hol vagy, Quentin?

Beérni e két színészóriással persze elég távol áll a büntetéstől. Főleg, hogy ami Pittnek könnyű meló, az DiCapriónak szinte vallás.

DiCaprio (Rick Dalton) játéka az elmúlt 20 év alatt olyan professzionálissá vált, hogy egyrészt képes volt elérni, épp ennyi ideje ne jusson róla eszünkbe a Titanic, másrészt hosszan elmélázik rajta a néző, van-e/él-e valójában még Leonardo DiCaprio, az ember, vagy csak a szerepeiben létezik. De azokban veszettül.

Brad Pitt (Cliff Booth) vele szemben mindig Brad Pitt. 56 évesen is komisz fiú, aki bármilyen szerepet előhúz a farzsebéből úgy, hogy közben átégeti a néző bőrét az is, ahogy ránéz egy buszmegállóra. Róla sokkal könnyebb elképzelni, hogy forgatás után maga is elhiszi, a nagy hegy oldalában a HOLLYWOOD felirat minden betűje masszív hazugságra, tengernyi pénzre és elképzelhetetlen bennfentességre épült. Mellettük Margot Robbie-nak csupán nyurga árnyék jut, pedig lenne benne fény, és nem csak szépsége okán. A Roman Polanski feleségét alakító színésznő jön-megy a filmben, nyoma azonban semmi nem marad.

A Volt egyszer egy Hollywood – a visszautalásokat és az utolsó 10 percet leszámítva – nélkülözi a tipikus tarantinói jegyeket, és beleesik abba a hibába, hogy túl sok mindent akar mondani (nagyon-nagyon hosszan) egy olyan letűnt korról, amihez nagyon kell, hogy valaki vérbeli, amerikai hazafi legyen, de minimum megszállott westernrajongó. Különben a mondanivaló pusztán néhány egymásra hányt jópofaság.

Tarantino most sem elég rossz, egyszer nézhető.
Az ő hibája, hogy tőle azt szoktuk meg, isten.

Bereczki-Csák Helga