Mielőtt a halál megérkezik, egy ideje már ott van
A lány hónapok óta átmászott a kerítésen. Nem volt nehéz dolga: fellépett a járdáról az alacsony kőpadkára, egy nagy terpesszel átvetette az egyik lábát a korhadt deszkákon, majd a másikat, és már bent is volt. A nadrágján, a lába között hagyott egy kis nyomot a szálkássá vált zöld festék, de nem zavarta. Leugrott a fűbe, tompa loccsanás, esett tegnap, a diófaleveleket nem gyűjti itt senki – mint egy ósdi, színes szőnyeg, olyan a kert. Óvatos léptekkel az ablak felé vette az irányt, az ázott bundájú, fekete kutya már ismerősként üdvözölte: ugrált és játszani akart, de a lánynak most nem volt kedve. Lábfejét a kutya álla alá tette, megemelte vele okos fejét, ekkor az állat úgy nézett rá, mint egy nemes úr – mozdulatlanul, mélyen – aztán elszaladt, nem csapott zajt. A egy almásládát húzott maga alá, hogy jobban lásson. A férfi hosszú ideje feküdt az ágyban, szünet nélkül zihált. A paplanhuzatba már többször beleszáradt a felköhögött vér. Az egész szoba ravatalra hasonlított, nem volt ott már semmi élet. A fehér falak megrepedeztek a bánattól. Két kép a feje felett: az egyiken riadt házaspár az esküvő napján, a másikon szüret és nótázó emberek. Az éjjeliszekrényen egy pohár cukros víz, tele apró, verdeső bogárral.
A lány lábujjhegyre állt az almásládán, bundás csizmája talpa halkan nyikorgott a nedves deszkán. Nem látott jól, arrébb kellett tolnia az ablakpárkányon néhány cserép muskátlit, azok között lesett be. Finom szövetű pókhálók, még a nyáron elszáradt levelek között matatott – békés és nyirkos volt minden. Így már élessé vált a férfi arca: aránytalanul nagy koponyacsontjaira rászürkült a bőr, a szeme sárgán villogott. Eleget látott; lelépett a ládáról, sarkon fordult, köszönt a kutyának, átugrott a kerítésen, és eltűnt.
De másnap is eljött, ugyanabban az időben. Akkor ragyogott a délutáni nap. A párkányba kapaszkodva most az ablaküveg előtti fényben repülő porszemeket fújkálta – milyen érdekes, hogy sosem tudni, végül merre mennek. A lány mintha unta volna az az ablakon át látott képet: a férfi ugyanúgy a hátán feküdt, ugyanúgy öklendezte fel a múltat, hogy majd’ bele fulladt. Vér és váladék, mintha ennyi lenne az élet. Magasra szökött a láza, amitől kiáltozott, de nem csak úgy, értelem nélkül, hanem szép rendben, mint aki névsort olvas. Sárga szemeit a szekrénysorra szegezte: úgy tűnt, azok nevét mondja, akik a szekrény mögül bújnak elő. Egytől egyig rég megboldogult emberekét. Előjöttek neki a holtak. Azt mondják, akkor kezdődik a vége.
A lány kiseperte a homlokából kócos haját, hogy még jobban lásson: a szobában valaki éles fényt gyújtott és kicserélte a cukros vizet. Borogatást tett a beteg fejére, de nem mondott semmit. A lány átosont a szoba másik ablakához, hátha onnan több részlet tárul föl. Innen jól látszott egy kinyitott könyv a padlón, mellette egy fél pár papucs. Szemben egy komód, tele be nem vett orvossággal.
Harmadnap a lány újra megjelent. Most a küszöbig ment. Megállt az ajtóban és elkezdte belélegezni a szoba levegőjét. A férfi már nem mozdult, köhögéskor ki sem nyitotta száját, csak belülről reszketett. Csukott szeme mögött minden életszakaszból előtört egy kép, de nem az édesanya nyugtató öle vagy az első csók, hanem egy biciklisbaleset, a fa tetején rekedt labda, egy odaégett hússzelet. A levegővételért többé nem harcolt, szürke bőréből még a beteg fény is kikopott. Áttetszővé vált az egész ember. A lány egyik talpát feltette az ajtófélfára, mint aki hosszúságot méreget, láthatóan hangulata ellen volt a helyzet.
A negyedik napon a lány a férfi ágyáig merészkedett. Az éjjeliszekrény előtt fegyelmezetten ült a fekete kutya, mint egy kéretlen koronatanú. A lány lassan kitakarta a beteget. Az izzó testhez odaragadt a gonddal vasalt fehér ing. Kezeit összekulcsolta a mellkasán. A kutya bólintott. A lány ölébe vette a férfit, és az ablakon át örökre nyomuk veszett a fényben.
A halál sosem jön jókor, de mindig percre pontosan éppen akkor, amikor ő akar. Mielőtt valóban megérkezik, már rég ott van: olykor hosszasan figyel és vár, hogy mindenki megélje az elmúlást magát. Sokaknak a legvégét igen drágán adja, kínok közepette, amire látszólag nincs magyarázat. Pedig van. Felmentést kell adnunk saját magunknak az élet alól. Ez az utolsó döntésünk, amiben csak az segít, aki már nem marasztal. Letesszük ilyenkor a földi dolgainkat, a kötődéseket, a félelmet és a legsűrűbb fájdalmakat, hogy könnyűvé váljunk. Hiszen a halál sem bír el mindent.
Bereczki-Csák Helga
