A gyerekek zsenije lett, pedig nem volt gyereke
Van egy aranyhajú kislány az oviban. A folyosó plafonjából lógó hintán ül. Naphosszat. Mozdulatlanságában és élettelenségében is gyönyörű. Színes ruháját néha meglebbenti a huzat, ha valaki olykor nyitva felejti a bejárati ajtót. Minden reggel meg kell győződnünk róla, hogy a helyén van-e Bóbita, bár igazából nem nagyon van tippem, hova mehetne... Pedig elmegy. Ha kinőjük.
Nincs nélküle altatás, se gyermekkor, se varázslat. Egy kicsit ott ül minden anya vállán.
A magyar nyelv érzékeny mestere (Ó ha cinke volnék,/útra kelnék,/hömpölygő sugárban/énekelnék), a költői képek mágusa (hogyha a Hold rá/fátylat ereszt:/lánnyá válik/sírni kezd), a verszene virtuóza (Kutya-tár! kutya-tár!/Kutyafülű Aladár!) 1989. január 22-én halt meg. 75 év alatt nem csupán verset írt, hanem világot teremtett. Rá emlékezünk a Magyar Kultúra Napján.
