Ha eljön a legsötétebb óra
„Egy emberöltőre biztosítottam a békét Európában!" – így nyilatkozott Neville Chamberlain Őfelsége kormányának első embere 1938-ban, amikor visszatért Münchenből, ahol a náci vezetők megbékéltetése céljából belement Csehszlovákia feldarabolásába, majd meglobogtatott egy papírlapot, amelyen ott díszelgett Hitler kancellár aláírása is. Egy év múlva kitört a világháború; 1940 májusában pedig már Franciaország is az összeomlás szélére került. Az engedékeny külpolitikája (appeasement) miatt fokozatosan elszigetelődő brit kormányfő helyzete egyre inkább tarthatatlan, ezért egy olyan politikusra van szükség, aki bírja valamennyi párt támogatását. Így kerül a képbe egy bizonyos Winston Churchill, akit különösebben senki sem szívlelt, lévén egy udvariatlan, láncszivaros és iszákos vagabund, mégis a feladatot úgy tudta elvállalni, hogy az említett politikai erővonalak mentén képes volt magát elfogadhatóvá tenni.
A legsötétebb óra (Darkest Hour) című mozi annak a néhány napnak a története, melynek során – számos híres parlamenti beszédben és a háborús kabinetben egyaránt – végül győzelemre viszi álláspontját, hogy az egyetlen járható út a kíméletlen ellenállás és háború, ahol semmiféle béketárgyalásnak helye nincs. Hangsúlyozzuk, hogy csak ennek a néhány napnak a történéseit láthatjuk, és a rendezőnek (Joe Wright) eszébe sem jutott Churchill teljes életművét feldolgozni, hiszen akkor olyan kényelmetlen mozzanatokkal kellett volna szembesülnie, amelyről a mainstream történetírás még ma is diszkrét hallgatással sunyít (Bengália hárommillió lakosának éhhalála, Drezda semmivel nem indokolható szőnyegbombázása, stb.). 1940 májusában Churchill valóban profetikus előrelátással és kíméletlen kitartásról tett tanúbizonyságot, s az idő valóban őt igazolta. A film a Dunkirk mozi előtörténeteként – most a döntéshozók szempontjait bemutatva – is élvezhető, igaz a magánemberről alkotott képünk nem lett gazdagabb; a hagyományos angol reggeli, a „dadogós” királlyal folytatott hétfői diskurzusok annyira azért nem izgalmasak, a tetőpontnak szánt metrós utazás – Churchill az életben nem utazott földalattin –, ahol a kormányfő szóba elegyedik az utca népével, kvázi innen kap morális megerősítést, sőt egy kisfiú Hitler-ellenes kifakadása után Winston bácsi még el is pityeredik meghatottságában – már nagyon a giccstartományba lengeti ki a mutatókat, de kit érdekel. Az alkotókat, jól érzékelhetően, egyáltalán nem.
A király beszéde és a Vaslady sikerén felbuzdulva csatába küldték a maszkmestereket, és előkerítették Gary Oldmant, aki Sid Vicious, Beethoven, Elvis Presley, Lee Harvey Oswald és Dracula után most Churchill bőrébe bújt, és a film minden böszmeségét félresöpörve kerget bennünket ámulatba. A jó öreg brit politikus minden megmozdulását, szörcsögését, akcentusát, humorát és sűrű kortyintásait elképesztő színészi eszközökkel közvetíti felénk, és a kritikusok egybehangzó véleménye szerint – a Golden Globe-díjat már besöpörve – nyugodtan fogalmazhatja köszönőbeszédét az Oscar-ünnepségre.
Az, hogy a nácik Seelöwe (Oroszlánfóka) akciója kudarcba fullad, már nem tárgya az alkotásnak, de hát ismerjük a történet, a történelem további alakulását, és így elmondhatjuk, hogy az események Churchillt igazolták. A kétórás játékidő talán túlzott, kevesebb több lett volna; ennek ellenére végig ébren tartotta a figyelmet. Oldman játékára – ha a filmre nem is –még sokáig emlékezünk majd, és várjuk a további hasonló Oscar-gereblyéző alakításokat. Felkészül: Fülöp herceg…
Szalmási Nimród
