Ami biztos: ezt a nőt nem a koronavírus ölte meg

A járványverte világban szinte érthető csúszással érkezett meg 2020 egyik legjobban várt minisorozata, a Tudhattad volna (The Undoing) a HBO-ra. A népszerűségük mellett látványra sem utolsó főszereplőkön – Nicole Kidmanen, Hugh Granten – kívül az izgalmat bőven fenntartotta a nem oly régi Hatalmas kis hazugságok-élmény, aminek zseniális történetvezetésű forgatókönyvét szintén David E. Kelley írta. A filmes szakember a Michelle Pfeiffer férje pozícióból ügyesen és sok munkával tört be Hollywoodba: a kórházas-szerelmes Chicago Hope, az Ally McBeal és az Ügyvédek című széria bár éveken át futott, még nem jelezte elő azt a szép ívben érkező sikert, ami viszont mostanra elvitathatatlanul ott áll már David E. Kelley lábfején.

A Tudhattad volna helyszíne a semmilyenségében mindig ugyanolyan nagyváros: a párhuzamosra merőleges tucatutcákon primitív on-off üzemmódban élnek az egytől egyig soviniszta lakosok. Reggel bekapcsolnak, este kikapcsolnak, közben pénzt keresnek. Fraseréknél anya pszichológus, apa gyermekonkológus, amely karrierutakból arra lehet következtetni, hogy – persze amerikai, és nem magyar viszonyok között – egy szem fiuk magániskolájának kifizetése után is jut folyó hó 9-én téliszalámira.

A jólétbe és a sokévi házasságba nem egy eltévedt SMS, egy elhagyott melltartó rondít bele, hanem egy szobrászkalapáccsal szétvert fej.

Ettől fogva elkezdődik a lassú és több irányból érkező összeomlás, aminek alján a néző áll: remegve várja, hogy ráboruljon a teljes, fényes kóceráj, ugyanis csak akkor fog kiderülni az igazság. Addig viszont minden perc feszült állóháború.

A Jean Hanff Korelitz regénye alapján készült hatrészes sorozat legnagyobb értéke a ragyogó kivitele: Susanne Bier Oscar-díjas (Egy jobb világ, 2011) dán rendező úgy csűr és csavar, hogy még a befejező rész előtt is úgy érezzük, bárki lehet Elena Alves gyilkosa. Hugh Grant (Jonathan Fraser) azon kívül, hogy rohadék férjet, egészen esendő embert alakít, és ennek a kettőnek a morális összefolyása nagyon érdekes attitűdöt szül a képernyőn innen – szerencsétlen néző annyira összezavarodik a fele együttérzésben-fele meg nem bocsátásban, hogy simán belelátja Hugh Grant figurájába a bipoláris, kegyetlen erőt. Ami gyilkolni is képes. Vagy nem.

Ebben a filmben egyébként valamilyen oknál fogva kollektív a bűnösség, hiszen mindenki gyanús. Hiszen mindeni megöl benne valamit. A feleség a valódi énjét, a férfi a múltját, a barátnő a lojalitását, a nagyapa az elveit, a gyerek a családról alkotott képét, az áldozat férje a büszkeségét.

S hogy végül kit és mi oldoz fel végérvényesen, az mégsem a környezeten múlik majd, hanem a bűnös önismeretén.

Ezzel együtt mindkettejük alakítása zseniális: nagyon érzékenyen reagálnak egymásra és a köréjük épített történet valamennyire szálára. Olyan sokrétű viszonyrendszerben léteznek, ami a nézőben mindvégig kérdéseket szül, holott tudja, érvényes válaszok ezekre – féltékenység, munkahelyi visszaélés, félrelépés – soha nem léteznek csak az egyik ember szemszögéből. Bármi történik, mindig kellene a másik fejével is gondolkodni. Csak az elég nehéz.

Az Elena Alvesével meg már nem is lehet.

Bereczki-Csák Helga

A sorozat főcímdalát a főszereplő énekli: