Debreceni sportolókat kellett menteni a hóhelyzetben

Tisztelt Szerkesztőség! Olyan helyzet apropója késztetett levelem megírására, amit, remélem, sem nekünk, sem másoknak nem kell újra átélnünk. Január 31-én a Debrecen Tigerkids baseballcsapata 9 játékossal (10-14 évesek), 2 edzővel, 2 kísérő szülővel és a busz sofőrjével délután elindult a szerbiai Újvidékre, az évente megrendezett nemzetközi baseball teremtornára. Az időjárás változékonysága és az országosan kiadott riasztások miatt a helyi szervezőktől kértünk felvilágosítást az ottani útviszonyokról. Megnyugtattak minket, hogy az idő jó, az autópályák tiszták, jól járhatóak, nyugodtan elindulhatnak a fiúk. A határig problémamentesen tudtak haladni, majd átlépve Szerbiába kb. 20 kilométer megtétele után az autópálya – mint később megtudtuk, egy keresztbe fordult kamion miatt – órákra bedugult. A helyzet innentől az idő múlásával egyre csak rosszabbodott. Ekkor már este 7 óra volt. A szél egyre erősebb lett, viharossá fokozódott. A porhó mindent betemetett.  Pillanatok alatt kerültek az autópályán lévők forgalmi dugóból a hó fogságába. Bármilyen mentésnek még jelét sem lehetett látni.

Az órák teltével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az éjszaka folyamán esélyük sem lesz kijutni. A hófal néhány óra alatt elérte a 3 métert. Az előttük és utánuk álló autók számát megsaccolni sem lehetett, mert a hóviharban a látótávolság 20-25 méterre csökkent. A buszban töltött éjszaka után itthonról kezdtük segítséget kérni. Sikerült kapcsolatba lépni a Szabadkai Magyar Konzulátussal, akik azonnal a segítségünkre siettek azzal, hogy minden kapcsolatukat megmozgatták. De az  időjárás miatt nem sok jóval tudtak bizatni. Borzasztó volt a tehetetlenség, amit mi, szülők itthon átéltünk.

Szerencsére a gyors és profi intézkedéseknek, amit a konzulátus részéről kaptunk, a tűzoltóság néhány órán belül átvágta az autópálya szalagkorlátját és a busz meg tudott fordulni. A visszaúton találtak ugyan egy benzinkutat, de gyakorlatilag megközelíthetetlen volt autóval. (Az üzemanyag a határig lett volna elegendő). Az utazás sajnos nem tarthatott sokáig, a másik oldalon a hótorlasz lehetetlenné tette a haladást immár vissza, a magyar határ felé. Újabb tehetetlen órák következtek. A busz motorját a fűtés miatt nem lehetett leállítani. Több mint 24 órája szinte folyamatosan járt. Ennek következtében az üzemanyag is vészesen fogyott, a gyerekek fáradtak, a sofőr ekkor már több mint egy napja nem pihent.

Minden körülmény arra utalt, még egy éjszakát a buszban fognak tölteni. Ekkor már az ónos eső is aggodalomra adott okot. Szerencsére a közbenjárás a konzulátus részéről most sem maradt el. Megjelent egy tűzoltóautó. Segítségükkel a közeli benzinkútról tudtak üzemanyagot venni. A tűzoltó mintegy 5-600 méterre tudta megközelíteni a benzinkutat, onnan az edző és a tűzoltó a derékig érő hóban az akkor már 140 km/h sebességgel fújó viharban rohant üzemanyagért. Mire visszaértek, megjelent egy munkagép a busz előtt, ami a hótorlaszt próbálta eltolni. Ez néhány óra alatt sikerült is. A munkások azt javasolták, térjenek le az autópályáról, úgy a határig el tudnak jutni. A tűzoltók levontatták a buszt a sztrádáról. Újabb megkönnyebbülés és a mielőbbi hazatérés reménye oldotta a szó szerint fagyos levegőt.

Sajnos ez is csak pár percig tarthatott, mivel az említett útvonal bár hóakadálytól mentes volt, egy újabb keresztbe fordult, mentésre várakozó kamion vesztegelt rajta. Több út viszont nem vezetett haza. Mindenhol autók, buszok vesztegeltek, több ezren rekedtek a hó fogságában. Ekkorra már a vonatközlekedés is több mint egy napja megbénult. Az autókból, buszokból folyamatosan mentették az embereket a helyi tűzoltók, rendőrség, katasztrófavédelem és a katonaság emberei.

Kis csapatunk a pálya melletti kisvárosban, Topolyán rekedt. Szállást kellett találni éjszakára. Megteltek a panziók, iskolák, sehol sem volt lehetőség meghúzni magukat. Más megoldás nem lévén, edzőink becsengettek a házakba segítséget kérve, ami szerencsére nem váratott sokat magára. Az itt élő magyarok önzetlen segítségének köszönhetően egy óra alatt megoldották a csapat elszállásolását. A Bethesda Szeretetszolgálat napköziotthonában a hétvége miatt nem voltak lakók, ezért itt kaphattak meleg ételt, italt és matracokat. Ez a gesztus abban a helyzetben elmondhatatlan megnyugvást adott a csapatnak, kísérőiknek, de azt hiszem, minden itthon aggódó szülőnek is. Rendelkezésükre bocsájtották a konyhát, a helyi Vöröskereszttől élelmiszert kaptak. Az éjszakát nyugalomban, melegben tölthették.

Miután megnyitották az utat, a csapat elindult Magyarország felé. Ekkor már csak azért imádkoztunk itthon, hogy semmi se nehezítse hazatérésüket és épségben megérkezzenek. Topolyától Szabadkáig volt kritikus a helyzet, onnan már biztosan lehetett tudni, hogy az utak tiszták, jól járhatóak. Félúton találkoztak a főkonzullal, aki a határig kísérte őket. Estére épségben megérkezett mindenki. Hogy a buszban utazó srácok nem estek pánikba, az elsősorban annak volt köszönhető, hogy a két edző és a két szülő is végig nagy nyugalommal kezelte a történteket. Profi hozzáállást muattak.

Azt az odafigyelést, segítséget, amit a helyi magyaroktól kaptak, nehéz itt most leírni. Ezúton szeretnénk megköszönni Főkonzul Úrnak és segítőinek,a Bethesda Szeretetszolgálat munkatársainak és a Vöröskeresztnek az önzetlen, kitartó segítséget. A szülőknek, itt Magyarországon, a csapatnak és kísérőiknek. Ott, Szerbiában ők segítették átvészelni ezeket a kritikus napokat.

Szilágyi János