A szeretet nem bánt. A hiánya annál inkább

Emlékszem nagymamám döngöltföldű nyári konyhájában a fehérre meszelt vályogfalra volt kiterítve gyönyörűen, saját kezűleg kihímezve a házi áldás:

Hol hit, ott szeretet,
hol szeretet, ott béke,
hol béke, ott áldás,
hol áldás, ott Isten,
hol Isten, ott szükség nincsen.

Miközben a viaszosvászonnal fedett ebédlőasztalnál ettem a kelt palacsintát, mindig elolvastam. Elolvastam, és akkori, gyermeki lelkemmel nyugtáztam a benne írtakat. Elfogadtam, hogy ez így van jól és így igaz, jól felépített logikailag. Sosem kérdeztem rá, mi a hit?  Vagy mi van akkor, ha nincs szeretet? Tényleg nincs béke? Ha nincs béke, akkor nincs áldás, sem Isten? Nem kérdeztem, mert ez akkor nem volt kérdés. Hinni kell, és lesz szeretet, és akkor minden rendben. Ha szeretet és hit van, akkor minden rendben. Nem logikus?

Ahogy cseperedtem, sokszor szóba került a hit. Hinni mit jelent? Csak Istenben lehet? Vagy lehet másban is? Kell-e nekem „közvetítés”? Közém és Isten közé, amit vallásként hívnak? Hiszek-e egyáltalán? Hiszek-e magamban? Hiszek-e másokban? Hiszek-e másoknak? Hiszek-e abban, amit tanítanak? Hiszek-e annak, akiben nem hiszek? Ha nincs hit, akkor nincs szeretet?

Egy családban a hit nagyon fontos. Hinni a másikban, hinni, amit mond, higgyen bennem, higgye el, amit mondok, higgyünk közösen. Akármiben. A Mikulásban, a Jézuskában, Istenben, Buddhában, Allahban, az emberek jóságában, a megbocsátásban és abban, hogy a szeretet mindent meggyógyít. Hinni a család közös értékeiben, az értékrendben, az egyes dolgok fontosságában.

A család sokkal több, mint egyének összessége, mint egy csoport, akit összeválogattak. Közös a hiedelemrendszer, közösek az értékek, sajátos egyéniséggel rendelkezik, megvan a maga hierarchiája, sajátos meggyőződései,  érzelmi kötődései, melyek minden körülmények között kitartanak, erősek, tartósak  és bár változhat az intenzitás, de megmaradnak. Ott vannak . Ott van a szeretet. És ahol szeretet van, ott biztosan van hit is, és béke is.

A család társadalmi rendszer, ami nagyon sokféle lehet, kevés- vagy sokszereplős, formálhatja számos tényező, megjelenhet a vallás, az etnikum, az osztálybeliség, a szexuális orientáció, az iskolázottság, az anyagi biztonság. A hit és a szeretet, azonban ott munkál minden tagban, bármelyik tényező is hat rá. Hiszen a közös értékrend és az érzelmi kötelék az, amely összeköti a tagokat. A szeretet. Nem a származás. Nem a szexuális  orientáció. Nem attól család egy család, hogy heteroszexuális fehér keresztény emberek alkotják. Az érzelmi kötelékektől az. És ha nincs érzelmi kötelék, nincs szeretet, akkor nincs hit és béke sem. És nincs család sem. Ezért van az, hogy

sok ember nem is feltétlenül a származási családját tartja a családjának, amibe született, hanem azt, ahol az érzelmi kötelékek kialakultak, hisznek benne és szeretik. 

Legyenek azok a barátok , a sorstársak vagy bárki más. Ahol szeretet van. Ha nincs szeretet, akkor biztos a sérülés. A szeretet a legalapvetőbb emberi szükségletünk. Élünk és halunk érte.  Ha nincs, akkor leépülünk. Érzelmileg, mentálisan és testileg. Mindenhogyan.

Egy nagyon régi, 1965-ben készült tanulmány már felhívta a figyelmet a szeretet  és gondoskodás hiánya okozta sérülésekre a 0-2 éves korosztályban, és azóta sok más kutatás is erre az eredményre jutott. Spitz, aki korának egyik leghíresebb pszichoanalitikusa volt, a csecsemő-megfigyelések során kapott eredményei miatt vált ismertté. Spitz négy csoportot vizsgált:

• az első csoport árvaházi csecsemők csoportja volt,
• a második csoport leányanyák gyermekei voltak, akik börtönbüntetésüket töltötték, de kisbabájuk velük volt,
• a harmadik csoport jómódú családokban élő csecsemők,
• a negyedik csoport pedig szegény halászfaluban élő családok gyermekei voltak.

Tehát az utolsó két csoportban lévő csecsemők nevelkedtek családban. Spitz arra jutott, hogy a jómódú családokban nevelkedő csecsemőkhöz képest a börtönbüntetést töltő leányanyák gyermekeinek csoportja és a halászfaluban élő családokban nevelkedő gyermekek között 1-4 százalékos volt egy év alatt a fejlődésbeli elmaradás, míg azok a csecsemők, akik árvaházban nevelkedtek, 40 százalékos visszaesést mutattak a fejlődésben. Ez vonatkozik az érzelmi és a mentális fejlődésükre is. Természetesen az akkori árvaházi viszonyok némileg mások a mostani gyermekotthonokhoz képest, de mind tudjuk, hogy az otthonok dolgozói alulfizetettek, leterheltek és nem tudják betölteni azt az elemi szükségletét a gyermeknek, hogy mindig ott legyenek vele és folyamatosan gondoskodjon róla egy kiemelt személy, egy valaki, akihez erősen kötődni tudjanak, és mindig ugyanaz a személy. Ebben a rendszerben ez szinte lehetetlen.

Ha egy gyermek nem kapja meg a megfelelő gondviselést a gondozójától, aki lehet apa vagy anya vagy bárki más, nem alakul ki az érzelmi kötelék, nem kap elég szeretet, súlyos következményei lesznek. Olyan következmények is lehetnek, amelyek helyrehozhatatlanok.

A gyermek kétségbeesetten vágyik a szeretetre, az a legfőbb motivációja a fejlődésre.

A szülő szeretete, odaadó pillantása, egy kedves szava, simogatása hatalmas erővel bír. Van miért élni, felkelni, várni a holnapot. És nem számít, hogy apa vagy anya milyen nemű. Az számít, hogy szeretik, hogy átölelik, hogy bátorítják, hogy megsimogatják, hogy számíthatnak rá és elfogadják úgy, ahogy van. Hiszen a szeretet nem bánt. Sokkal inkább a hiánya bánt. És legyen az bármilyen család is, szegény, gazdag, keresztény vagy zsidó, heteroszexuális vagy meleg, ahol szeretet van, ott hit és béke van.  Hiszen nem ez a logikus?

Fülöp-Győri Noémi
pszichológus